Országos ismertség a Megasztárral, aztán saját dalok, több sláger; nagyszínpados turnék kitűnő zenészekkel; elkötelezett, igényes rajongók hada; koncertek az Arénában, tapsvihar, konfettieső. Sokan álmodnak olyan karrierről, mint Rúzsa Magdié. Így hát nem is lehetett más feladatom erre a kora tavaszi délutánra, mint óvatosan és tapintatosan kitudni tőle a Nagy Titkot.
Dal+Szerző: Ne is köntörfalazzunk! Hogy csináltad? Mi a Nagy Titok?
Rúzsa Magdi: Sok titok van… (nevet) Az egyik, hogy én mennyire komolyan veszem ezt a dolgot. Ez a Megasztár után valahogy kevésbé került szóba, pedig nekem már jóval azelőtt is volt zenekarom, hogy jelentkeztem volna a tehetségkutatóba. Már akkor is elhivatott voltam, amikor még fel sem vetődött bennem, hogy az éneklésből akár hosszútávon meg is élhetnék. Ilyen voltam már akkor, amikor a kocsmákban négy órákat játszottunk, és emiatt lettek végül saját dalaink is. Úgyhogy már bőven a Megasztár előtt elkezdődött és zajlott a folyamat, ami oda vezetett, hogy jelentkezzek.
D+SZ: Ez hány évig tartott?
RM: Tizenhat-tizenhét éves koromban talált meg egy zenekar, de már korábban is voltak szárnypróbálgatásaim. Már hétéves korom óta szereplek, először néptáncos voltam és népdalénekes, aztán gyerekszínész, szavaló-versmondó. Később internátusban laktam, és ott már rendszeresek voltak a fellépések. Abban, amit ma csinálok, nagyon is ott van mindaz, amit kicsi koromtól kezdve tanultam. Mindent magammal hoztam ezen az úton, pedig eleinte nem is látszott útnak. De amikor ma leülök dalt írni, akkor pontosan tudom, hogy milyen jó, hogy rengeteg verset tudok fejből, vagy hogy mennyire hasznos a gyerekszínészi tapasztalat akkor, mikor egy Magdaléna-előadáson állok a színpadon, és a nézőkkel beszélgetek.
D+SZ: És ugye a zene.
RM: Hát persze! Egyenesen a gyökerektől, a népzenétől felépítve. És közben még harmonikáztam is, amit azóta sajnos jól elfelejtettem. Szégyellem is! (nevet) De így volt ott az első perctől a zene, az éneklés, a szolfézs is. Mindez csak sokkal később állt össze a fejemben: hogy mi és miért történt, és mi hogyan lett hasznos. De mindig ezek az alapok segítettek megragadni és megérteni azt, amit csinálok, képviselek, és szeretnék megvalósítani. Szóval nem biztos, hogy elég „csak úgy” besétálni egy tehetségkutatóba. Lehet, hogy valakinek így is összejön, de az biztos, hogy nálam már nagyon hosszú előzménye volt annak, hogy nyerni tudtam a Megasztárban.
D+SZ: Látjuk a tehetségkutatók szereplőinek történetén, hogy az ismertség nem jelent biztos karriert. Ma pedig már a megszerezhető hírnév sem valami tartós.
RM: Nekem az volt a mázlim, hogy akkoriban – bár az már a harmadik Megasztár volt – még mindig újszerűnek tűnt ez a televíziós show. Akkorra érett meg. De utána talán már csak egy széria volt, amire sokan figyeltek. Végül, ahogy futószalagon jöttek a tehetségkutatók minden csatornán, már azt vettem észre, hogy az emberek nem tudták megjegyezni, hogy ki kicsoda. És ahogy elmúlt a kezdeti érdekesség, a vitorlából is kifogyott a szél. Ömlesztve jöttek az új arcok, és nem emlékszünk rájuk, pedig biztos voltak és vannak köztük is tehetségesek.
D+SZ: A kívülállóknak úgy tűnhet, hogy te különösebb nehézségek nélkül vetted az akadályokat. A kérdés ugyanaz: mi a titok?
RM: Az, hogy nem beszélünk a nehézségekről! (nevet) Mi már az elején megállapodtunk abban Beával (Szovják Bea, Magdi menedzsere – a szerk.), hogy ezeket nyilvánosan nem hozzuk szóba. Pedig nekünk is voltak pillanataink, amikor bizony meg kellett állni, és kitalálni, hogy hogyan tovább. Végig kellett gondolnunk, hogy mik az okai annak, hogy valami nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem. És nekem is voltak olyan időszakaim, amikor a rádiók nem játszották a dalaimat, és egyáltalán nem ment minden könnyedén. De azt gondolom, hogy ilyenkor kell az, hogy ember nem torpan meg, hanem kőkeményen dolgozik, közben ezeregy helyről tanul és figyel, hogy hogyan fejlődhetne. Én azt is megígértem magamnak, hogy mindig tanulni fogok, kutakodni – mert ezt a szakmát nem lehet másképp csinálni. Ha nem tanulsz és fejlődsz, akkor hamar holtpontra jutsz. És ha csak tépelődsz, hogy „jaj, mi lehet a baj”, akkor hipp-hopp eltelik pár év, és mehetsz is a süllyesztőbe. Úgyhogy én a Megasztár után azonnal eldöntöttem, hogy a nehezebb utat akarom járni. Persze szinte mindenki a zsebemben turkált és lehülyézett, hogy miért nem akarok inkább haknizni, pedig egy év alatt három ház árát megkereshetném. De akkor én kb. húszévesen azt mondtam, hogy engem ebben nem ez érdekel. Én inkább zenekart szeretnék, meg jó dalokat, és valami maradandót szeretnék alkotni.
D+SZ: Nagy szavak egy kicsi lánytól! Ilyenkor szoktak a vén, dörzsölt producerek gúnyosan vigyorogni, mert ez a terv ezerből egynek sikerül.
RM: Igen, de ettől indultak el azok a folyamatok, hogy megpróbáltam tudatosan járni ezen az úton, például változtatni a dalokon, és meggyőzni embereket az igazamról. Kegyes volt hozzám a sors, hogy ezen a kezdeti, nehezebb szakaszon kemény munkával át tudtam jutni. Tehát igenis mentünk, játszottunk, csináltuk sorban a koncerteket, és aki eljött, az látta és hallotta a minőséget. Hogy milyen jó zenekarral dolgozom, hogy élőben megy minden, nem egy gép énekel helyettem – és ha kell, akkor akár betegen is odaállok. És így szépen lassan sikerült átvészelni azt az időszakot, amire én úgy emlékszem ma már, hogy „amikor nem volt dal”. Mert az Aprócska Blueson kívül nem volt más, ami slágerként tudott volna berobbanni, és megragadni a közönséget. Akkor találtam meg újra a Gábrielt, ami eredetileg egy horvát dal, amit még kamaszkoromból ismertem. Talán valami felső sugallatra, de úgy éreztem, hogy erre kellene írni egy magyar szöveget, mert az működne. Be is robbant, és ezzel bennem is elindult egy másfajta gondolkodás. Odáig is írtam ezt-azt, az Aprócska Bluest például, meg szövegeket, de addig az én dallamaim még nem jelentek meg a dalokban. Ez is egy érési folyamat volt, mert azért akkoriban még szinte gyerek voltam, de eljött a pillanat, hogy elkezdjem a saját énekdallamaimat és a saját szövegeimet nyomni. Ehhez már kellett az a fajta tudatosság, hogy mit akarok elérni, mit akarok kommunikálni, mit képviselek, mi fog nekem jól állni. A Megasztárban elénekeltem az AC/DC-t, és emiatt a közönség szemében én voltam a „Rocker Lány.” Nyomtuk is keményen a rockot, de ahogy gyűltek a szövegeim, ahogy egyre több dallamot énekeltem fel emlékeztetőül a telefonomra, egyre jobban rájöttem, hogy én tulajdonképpen egy pop-rock énekes vagyok, inkább valahol a határmezsgyén. Mert hangban tudom hozni a rockot meg a bluest, de a dallamaim, a gondolataim sokkal poposabbak. És végül nagyon örülök, hogy amikor a fiúk a zenekarban már észrevették, hogy kezdek megérni, és megmutatkozik már, hogy valójában ki vagyok, akkor ezt hagyták is kibontakozni. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy némi ráhatásra ugyan, de végül belátták, hogy „hmmm, mi nem így csináltuk volna, de a csajnak igaza van!” És bejött! (nevet)
D+SZ: El sem merem képzelni azt a “némi ráhatást”. Elég erős karakter vagy.
RM: Hát igen, de ez kell is. (nevet) Nemrég a Cziffra Fesztiválon léptem fel Balázs Jánossal, és itt volt Franciaországból a Cziffra Alapítvány vezetője, egy nagyon helyes hölgy is. Ő mondta, hogy kicsit tartott attól, hogy János erős jelenléte és kisugárzása el fog nyomni engem, és milyen kellemesen meglepődött, hogy végül két erős személyiség volt jelen, és egyik sem vette el a másik fényét. Ehhez a szakmához tudnod kell, hogy mit akarsz üzenni, hogy legyen mondanivalód – és kell legyen hozzá egy erős személyiséged is. Nemcsak akkor, amikor énekelsz, hanem alapvetően és mindig. Megint visszatérve a gyermekkorhoz: engem apám a mai napig fiamnak szólít. (nevet) De minket úgy neveltek, hogy nekiállunk, csináljuk, és nem ijedünk meg semmitől. Ez egy nagyon kemény, férfias szakma. Ha nem vagy tökös, és nem tudsz kiállni magadért, akkor nem fog sikerülni. E nélkül nem jutsz át az akadályokon, és erős személyiség nélkül nem tudsz egy sok ezer fős tömeg elé kiállni, hogy magaddal ragadd őket. Állítólag Maria Callasnak olyan kisugárzása volt, hogy amikor megjelent, azt érezted, hogy azonnal leszakad az ég. Ez kell ide.
D+SZ: Miben volt szerencséd?
RM: Több mindenben. Például abban, hogy volt annyi józan, paraszti eszem, hogy olyanokkal vettem körül magam, akik nem hagyták, hogy bármit kritikátlanul elhiggyek. Akik megmondták, ha valamit nem tudtam, rá tudtak mutatni a hibákra, és segítettek fejlődni. Ebben benne van az énektanulás, a szolfézs, a szövegírás, az öltözködés és egy csomó minden. Előfordult, hogy leszaroztak, ami akkor nagyon rosszul esett, de megértettem, hogy azért mondták, mert ők is érdekeltek voltak benne, hogy az egész jobb legyen, és látták bennem, hogy tudok is sokkal jobb lenni. Ilyenkor például az is jól jött, hogy versenysportoltam, mert futóként bennem volt az, hogy csakazértis megcsinálom: jobb leszek, mint legutóbb, és egy jó mezőnyben még jobb vagyok.
D+SZ: Nyugtass meg, hogy azért voltak kudarcok is. Legalább egyetlen, icipici kudarcocska.
RM: Saját magammal szemben biztosan voltak. Lehet, hogy a csapat vagy a közönség épp nem vette észre, vagy más súllyal értékelte, de én megéltem ezeket is. Volt, hogy mélyen el kellett gondolkodnom, hogy mit is csináltam rosszul. Rájöttem, hogy általában akkor ér kudarc, ha valami óriási nagyot próbálok bebizonyítani. De a kudarc is csak egy állomás az úton, tanulunk belőle, megyünk tovább, és nem ijedünk meg semmitől. (nevet)
D+SZ: Mennyit változott a közönséged az elmúlt tíz-tizenkét év alatt?
RM: Sok átalakulás volt. A Megasztár után nagyon sok kisgyerek volt, és nagyon vegyes közönség. A gyerekek imádják a tehetségkutatókat. Van olyan rajongóm, akit akkoriban ismertem meg hatévesen, és még mindig jár a koncertekre – de már kész felnőtt, egyetemista. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy „hú, de öregszem”. (nevet) Később jött egy időszak, amikor a közönség zömében huszonöt fölöttiekből állt, aztán úgy hét éve egyszer csak elkezdtek jönni a fiatalok is a meglévő közönség mellé. Az utóbbi négy évben megint nagyon jönnek a fiatalok, de azért az Aréna koncerteken azt látom, hogy eljön a régi, hűséges közönségem is, akik mára negyven, vagy akár ötven fölött is járnak. Nekik ez már kényelmi kérdés is, jobban szeretnek leülni, mint az első sorban csápolni. Úgyhogy elég széles és számos a közönségünk. És amiért nem lehetek elég hálás nekik, hogy visszajárnak. Ez a legnagyobb öröm, hogy nemcsak úgy egyszer meghallgatnak, hanem szeretik ezt az élményt, és újra meg újra eljönnek. Biztos látják és értékelik a fejlődést is, hiszen én még egész másképp énekeltem a Megasztárban és közvetlenül utána, mint ahogy ma énekelek. Mások a dalok is, sokat fejlődött a produkció, és ez mind visszaköszön a közönségben is.
D+SZ: Lassan kezd összeállni a Nagy Titok recepje.
RM: Ez nagyon sokrétű dolog. A felsoroltak mellett mindenféle önfényezés nélkül mondhatom, hogy az a munka, amit az elmúlt tíz évben ebbe bele kellett tennem, az elképesztő. És nemcsak én, hanem a teljes csapat is beletett ugyanennyit. A dalszerzés önmagában rengeteg munkát igényel. Eleinte csak Závodi Gabival dolgoztam, aztán együtt vele meg Madival (Madarász Gábor – a szerk.), aztán csak Madival, most meg Szakos Krisztiánnal. Vele most nagyon egymásra találtunk, mert bármelyik énekdallamomat odaadom neki, lát benne fantáziát. De a munkát mindenképp bele kell tenni, mert az én dolgomat senki nem oldja meg helyettem. Mire a foszlányokból és ötletekből kész dalok lesznek, addigra már ezernyi változatban kipróbáljuk, hogy lesz jó az ének, hogy lesz jó a hangszerelés. Közben én egy csomó demót éneklek, átírom és finomítom a szövegeket – mindezt úgy, hogy ezalatt nincs megállás, nyomjuk a koncerteket és a mindenféle más feladatot párhuzamosan. De amikor úgymond „csak” énekes vagyok, és nem én írom a dalt, az is rengeteg munka. Ha ülünk mondjuk Pici bácsival (Presser Gábor – a szerk.) a stúdióban, akkor előfordul, hogy egyes szavakon dolgozunk akár napokon át. Persze nagyon sokat tanulok ebből is, de mindig észnél és szívnél kell lennem, mert sok-sok fontos apróságra kell figyelnem. És emellett is olyan vagyok, hogy ha valamin dolgozom, akkor még az utcán járva is csak azon tudok kattogni. De szerintem ezt csak így lehet jól csinálni, ha mindig ezzel foglalkozol, ha mindig ezen dolgozol. Valamelyik éjjel álmomban énekeltem egy dalt, és utána azonnal nyúltam is a telefonom után, hogy felvegyem, mielőtt elfelejtem. Én magam vagyok a munkám.
D+SZ: Fogadni mernék, hogy mégis nagyon élvezed.
RM: Hát persze, én nagyon szeretem ezt. Attól vagyok boldog, hogy amit ma fel tudok mutatni, azt nemcsak úgy bedobták az ablakon, hanem szépen lassan, évről évre értem el. Ez azért is fontos, mert idővel rájössz, hogy már tudsz ezt-azt, amire építeni lehet. Az odáig megtett út pedig már nem vehető el.
Interjú: Hegyi György
Fotó: Nagyillés Szilárd (D+SZ)
🛈 RÚZSA MAGDI
1985-ben született a vajdasági Verbászon. Kisgyerekkorától fogva énekel. Első meghatározó zenei sikerét 2004-ben érte el: a zentai farsangi Ki mit tud?-on nyert könnyűzenei kategóriában. 2005-ben jelentkezett a Megasztár tehetségkutató harmadik szériájába, amelyet 2006-ban meg is nyert. 2007-ben ő képviselte Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon Aprócska blues című dalával, amely a versenyen kilencedik helyezést ért el. Azévi koncertsorozatának kiemelkedő eseménye volt a június 30-án megrendezett Kapcsolat koncert, melyről az időközben a fővárosba költöző Magdi később DVD-t és hanglemezt is kiadott. 2011-től önálló esteket tartott a Pesti Színházban Magdaléna Rúzsa címmel, melyet 2013 márciusáig több mint 25 ezer ember nézett meg. Madarász Gábortól Presser Gáborig számos kiváló szerzőtárssal dolgozott már együtt. 2012-ben Artisjus-díjat kapott.
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2019/01. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply