A gyomorforgató testhorror, ami könnyeket csal a szemekbe - Így készült a ma 35 éves A légy
Egy rovar, aki embernek álmodta magát
A nyolcvanas évek közepére a horror zsánere visszatért a hollywoodi fősodorba Az ördögűző és A texasi láncfűrészes mészárlás sikereinek köszönhetően, erről tanúskodik Kubrick Ragyogása, Spielberg, illetve Tobe Hooper Poltergeistje és David Cronenbergtől A légy is. A 35 évvel ezelőtt, 1986. augusztus 15-én bemutatott A légy ó-Hollywoodnak a sci-fi és a horror határán lavírozó, népszerű őrült tudós-filmjeit, így a Frankensteint idézte meg, valamint az 1958-as "eredeti" motívumait alakította át a testhorror és az identitáskrízis kérdései mentén. A nem kevésbé remek Agyfürkészők és a Videodrome kanadai rendezője máig rendhagyónak számító, sőt frissnek ható és letaglózó horrordrámát alkotott, amelynek keletkezéstörténetét idézzük fel a 35. évforduló alkalmából. Tartsatok velünk, ígérjük, nem fogunk teleportálni!
A légyfejű embertől a testhorrorig: Az ötlet
A légy alapjául szolgáló, azonos című elbeszélés 1957 júniusában jelent meg a Playboy magazinban a francia-brit író, George Langelaan tollából, amelyből 1958-ban el is készült az első feldolgozás a 20th Century Foxnál, a legendás Vincent Price főszereplésével. A François Delambre nevű főhős egyik este sógornőjétől, Hélène-től kap kétségbeesett telefonhívást, hogy megölte André Delambre-t, a saját férjét, François testvérét. Az őrültnek tartott nőt hősünk csak némi kutakodás után tudja rávenni, hogy mesélje el borzalmas történetét. Eszerint a tudós André megalkotott egy forradalmi teleportációs technológiát, ám amikor a férfi magán próbálta ki, berepült egy légy is az egyik fülkébe, így a másikba már óriási légy fejjel és karral érkezett meg. André minden próbálkozása ellenére sem sikerült visszacsinálnia a torzulást, ezért döntött úgy, hogy felesége segítségével véget vet nyomorult életének egy hidraulikus présben, ahogy később Sarah Connor is elbánt a "halálosztóval" a Terminátorban.
Habár a légyfejű ember látványa már 35 évvel korábban is inkább röhejesnek hatott, az alaptéma kellőképp izgalmas volt ahhoz, főleg az AIDS-pánik és a testkultusz csúcsán, hogy újra feldolgozzák a sztorit Hollywoodban. Kip Ohman producer kereste meg az ötlettel Charles Edward Pogue forgatókönyvírót (Psycho 3., Sárkányszív) a nyolcvanas évek elején, és bár Pogue nem lelkesedett a sci-fi horrorért, az alapsztorit érdekesnek találta, majd megnézte az 1958-as filmet is, és igent mondott. Ezt követően Ohman összehozta Stuart Cornfelddel, a másik producerrel, akivel jelentkeztek a 20th Century Foxnál.
A stúdió fejesei lelkesedtek az új feldolgozás ötletért, ám arra nem számítottak, hogy gyökeresen más történetet akarnak ehhez írni az ötletgazdái. Charles Pogue-nak ugyanis alapvető problémája volt, hogy André passzív áldozat, nincs arca, így nem látjuk érzelmeit, és nem igazán működik őrülete sem, amelynek vége a kvázi öngyilkosság. Szóval a fejcserés teleportálás motívumát igen gyorsan elvetették az alkotók, és David Cronenberg nélkül is világossá vált Pogue és Cornfeld számára, hogy ebből testhorrort kell csinálni, amelynek centrumában a hős teljes metamorfózisa áll.
Igen ám, de a Fox fejeseinek ez a koncepció már nagyon nem tetszett, így kihátráltak a projekt mögül, csak forgalmazni voltak hajlandók azt. Új gyártót kellett találni, és meglepő módon a paródiák nagymestere, Mel Brooks látott fantáziát a sztoriban, így repülhetett be A légy az ő cégéhez, a Brooksfilmshez. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy Cornfeldet már ismerje, aki korábban David Lynch díjakkal elhalmozott Az elefántemberén dolgozott Brooksnál. Persze a humoristának is volt pár kellemetlen feltétele, és miután elolvasta Charles Pogue korai forgatókönyv-változatát, arra a következtetésre jutott, hogy ehhez a projekthez nem ártana egy jobb írót találni. Cornfeldék belementek, de Walon Greennel (Vad banda, Robotzsaru 2.), az új alkotóval sem voltak megelégedve, így inkább visszahívták Pogue-t. Végül persze ő is csak társírói kreditet kapott a stáblistán David Cronenberg közbenjárására, mivel a kanadai rendező kikövetelte magának, hogy átdolgozhassa a forgatókönyvet, amikor csatlakozott stábhoz.
Cronenberget nem volt egyszerű megszerezni. Bár Tim Burtont is kinézték direktornak, a közelmúltban botrányokba keveredett Scott Rudin producer és a Fox egyik fejese ajánlotta Brookséknak Cronenberget, aki viszont Dino De Laurentiis produkcióján, Philip K. Dick sci-fi klasszikusának adaptációján, a Total Recallon dolgozott, tehát foglalt volt. Így kénytelenek voltak mást felkérni első körben. Egy lelkes fiatal brit alkotót találtak, Robert Biermant, akinek rövidfilmjei kaptak több elismerést, és bevallottan azért választották őt, mert egy tehetséges pályakezdő szenvedélye és elhivatottsága gyümölcsöző lehet ilyen felkavaró sztori esetében. Egy borzalmas családi tragédia azonban mindent felülírt: Bierman kislánya meghalt afrikai vakációjuk során, ami lelkileg teljesen összetörte az alkotót, így még a gyártás-előkészítési fázisban, 3 hónapos türelmi idő után közölte, hogy egyszerűen képtelen ezzel az érzelmileg megterhelő és sötét filmmel foglalkozni.
Mel Brooks és Stuart Cornfeld így nagy bajban voltak, mert már megkapták a pénzt, a Fox bevállalta a forgalmazást, de nem volt rendező, aki megvalósítsa A legyet. Szerencséjük volt, mert David Cronenberg kreatív konfliktusokba került, és otthagyta a Total Recallt, amelyet végül Paul Verhoeven rendezett meg. Cronenberg szép összegért, 750K$-ért vállalta a feladatot, plusz az volt a feltétele a forgatókönyv átdolgozása mellett, hogy hozhassa magával alkotócsapatát, Mark Irwin operatőrt, Carol Spier látványtervezőt és Ronald Sanders vágót.
David Cronenberg kigyomlált mindent a sztoriból, ami még az 1958-as változatra emlékeztetett, és tudományos múltjával tudománytalannak, blődnek tartott. Ráerősített Seth, Veronica és utóbbi nagyképű szerkesztője, Stathis szerelmi háromszögére, és kifejezetten a betegség motívumát domborította ki, mivel az ő értelmezésében Seth testtorzulása a halálos betegségek lefolyásának allegóriája. Ezért is volt fontos számára, hogy a néző a lehető legnagyobb mértékben azonosuljon a hőssel, áldozatként, és ne szörnyetegként tekintsen rá, hiszen egy halálos beteget is emberként sajnálunk. Így Pogue verziójával ellentétben Seth a gyomorforgató és szívszorító utolsó jelentsorig képes beszélni, valamint nem óriásléggyé, hanem bizarr ember-légy hibriddé mutálódik, azaz a testi metamorfózis sejt- és DNS-szintű, akár a rák.
Jeff Goldblum bebábozódik: A casting és a forgatás
Természetesen a rendezőválasztás után még nagyobb problémát jelentett a casting. Seth Brundle szerepére rengeteg színész volt esélyes, illetve kinézve: Michael Keaton, Mel Gibson, James Woods, Richard Dreyfus, Willem Dafoe és John Travolta is lehetet volna Brundle légy. Ezek közül sokan attól rettentek meg, hogy több kilós maszk és jelmez alatt kellene játszaniuk, így az elnyomná nemcsak testüket, hanem színészi perszónájukat is. Travoltától végül a stúdió riadt vissza Két fél egy egész című 1983-as filmjének gyenge fogadtatása miatt, Gibson pedig inkább a Halálos fegyvert akarta megcsinálni. A Cronenberg által javasolt Jeff Goldblum ellenben lelkes volt, mert szerette az 1958-as filmet, még inkább annak színészét, Vincent Price-ot, és kihívásként tekintett a maszkos játékra. A gond az volt, hogy őt sokan nem szerették volna a szerepre több okból.
A stúdió vezetősége azon problémázott, hogy Goldblum nem volt egy nagy sztár akkoriban, Chris Walas maszkmester, aki a Szörnyecskéken és az Agyfürkészőkön is dolgozott, a színész arcberendezését nem tartotta megfelelőnek, mivel túl nagynak találta az orrát és a füleit, így kevésbé tudott csapata, a Chris Walas, Inc. szabadon dolgozni a maszkokkal. Ám Walas annyira tisztelete David Cronenberget, hogy úgy döntött, kihívás elfogadva, megcsinálják Jeff Goldblummal A legyet.
Goldblummal a fedélzeten is kínzó kérdés maradt, ki játssza el Veronicát, a női hőst. A színész akkori barátnőjét, későbbi feleségét, Geena Davist javasolta, akivel a Transylvania 6-5000 (1985) című filmben már szerepeltek együtt. Ezt meg Cronenberg nem tartotta jó ötletnek, mivel így túl nagy kettejük között az érzelmi kötődés, és nehezebben lehet megvalósítani Veronica és Seth "se veled, se nélküled" drámáját. David Cronenberg kifejezetten a Terminátorban nyújtott alakításáért Linda Hamiltont nézte ki a női főszerepre, ám vele az volt a gond, hogy elborzadt, amikor elolvasta a forgatókönyvet. Főleg annál az álomjelenetnél akadt ki, amelyben a főhősnő egy légybábot szül. Úgyhogy ennek és Davis amúgy impresszív meghallgatásának köszönhetően kapta meg a Thelma és Louise későbbi Oscar-jelölt színésznője a szerepet. Egyébként a Veronicának a szelet csapó Stathist játszó John Getz-re nem csak a sztori szerint volt féltékeny Goldblum: a barátnőjével közös jeleneteikben mindig Getz-et és Davist kémlelte a színfalak mögül.
A forgatás a kanadai Torontóban 1985. december 1-jén kezdődött el, és 1986 elejéig tartott. A legnagyobb fejtöréseket ugyan Seth metamorfózisának, testi torzulásainak megvalósítása okozták, de akadtak más, triviálisabb gondok is. Az egyik és legfőbb Typhoon volt: ő a pávián, akit első alkalommal sikertelenül, második alkalommal már sikeresen teleportál Seth az egyik telepodból a másikba. A galléros pávián a stábtagok visszaemlékezése szerint igazi megszelídíthetetlen vadállat volt, ráadásul valami miatt rászállt Gillian Richardsonra, a sztori kontinuitási hibáit kiküszöbölő script supervisorra, mivel az nem sokkal volt magasabb az állattól.
Typhoon többször megvadult a telepodok villanási effektusától és a műfüsttől, úgyhogy megrongálta a díszletet, még maga a rendező is félt tőle. Csak egy valakit tudott tisztelni: Jeff Goldblumot, aki az 1,93 méteres magasságával és izomzatával "óriásmajom" benyomását keltette a pávián számára. A filmben is érezhető, hogy kettejük között működik a kémia, hiszen egészen szelíd az állat, amikor az első teleportáláson átesett Goldblum, illetve Seth a karjaiban tartja. Szóval neki engedelmeskedett.
Ha már a telepodoknál tartunk: ezeket szerencsére jelentősen kreatívabban, kifejezetten emlékezetesre alkották meg, hogy az 1958-as filmmel ellentétben ne telefonfülkék, hanem valami sokkal félelmetesebb, sokkal egzotikusabb benyomását keltsék. Az ötlet onnan jött, hogy Carol Spier látványtervező és Cronenebrg konzultáltak a rendező otthonában, ahol a garázsban megakadt a szemük a direktor Ducati 450 Desmo típusú sportmotorján, amelynek cilindere olyan jellegzetes mintázattal rendelkezett, mint amilyen a telepodok dizájnján látható a kész filmben. Tökéletesen megfelelt ez a koncepciónak, miszerint kifejezetten mechanikus és földöntúli hatást keltsenek a teleportáló készülékek, előrevetítve ezzel az embertelen borzalmat, ami Seth-re vár.
A légy lényegi része természetesen a hős testi torzulása, lépülése, amely azért olyan megrázó, mert rendkívül hitelesek a maszkok is, nem csak Jeff Goldblum briliáns színészi játéka. Bizonyára mindenkinek a fejébe égett a jelenet, amelyben Geena Davis hősnője hosszú idő után meglátogatja Seth-et, aki már nagyon le van rongyolódva, majd hányva eszik előtte, és leesik az egyik füle. Ekkor a döbbenet Davis arcán valódi bevallása szerint, mert tényleg sokkolta a látvány az igencsak élethűre sikeredett effektusok miatt, és nem mellesleg a durvább csonkolásoknál, illetve néhány, kivágott gyomorforgató jelenet láttán a tesztvetítéseken rosszul is lettek nézők, avagy okádtak, mint a lagzis kutyák.
Ezek az effektusok A Jedi visszatéren is dolgozott Chris Walas és csapata keze munkáját dicsérik. A Szörnyecskékkel sokat kínlódott, de éppen emiatt megedződött maszkmester minden tapasztalatát belesűrítette A légybe, és a technológiákat, amelyeket abban kikísérletezett, tökéletesített formában felhasználta a sci-fi horrorban. Walas egyetértett David Cronenberggel abban, hogy minimalizálni kell a számítógépes effektusokat, mivel mindenféle kék háttér és motion capture-eljárás csak elvenné a karakterek élethűségét, a színészi játék "jelenvalóságát". Így hagyományos módon, maszkokkal és animatronikus bábokkal oldották meg a legtöbb jelenetet, amelyek persze jellemzően a kifejlett Brundle légyhez kötődtek.
A speciális effektekért felelős csapat a szűkös határidő és költségvetés miatt mindössze 3 hónap alatt dolgozta ki a dizájnt, illetve a koncepciót, és Cronenberg utasítására meg kellett alkotniuk a teljes "Spacebug"-ot ("Űrbogár"), ahogy a végső ember-légy hibridet nevezték. Ehhez azonban nem használhattak kisminkelt, elmaszkírozott színészt, mivel tudták, hogy nem érne el olyan hatást egy beöltözött ember, mint amilyet szeretnének, mivel éppen a bábu gépiessége és visszataszító, földönkívülieket idéző kinézete kellett ahhoz, hogy elhiggyük: ez már tényleg nem emberi lény. John Getz a "legextravagánsabb és legszebb bábműsor"-nak nevezte a forgatás ezen részét, annyira lenyűgözte a félelmetesen valósághűnek tetsző, groteszk Brundle légy.
Walasék visszafelé dolgoztak, első körben a kifejlett hibridet "eljátszó" bábut, illetve bábukat alkották meg, mert többet is használtak különböző jelenetekhez. Az utolsó, telepodos képsorhoz például másfajta modellt kellett alkalmazni, mert ezeket több bábosnak kellett irányítania, és egyszerűen azzal nem fért volna be a stáb a szűk teleportálóba, még annak megbontásával sem. Tehát amikor már megvolt a szörny dizájnja, onnan kezdték el visszafejteni a metamorfózis különböző stációit, amelyből összesen 7-et különítettek el, és ezeket az öregedés mellett különféle, jellemzően rákos betegségekkel járó külső, testi elváltozások alapján tervezték meg.
Így első körben csak a bőr színeződik el, megjelennek rajta a foltok, amelyek történetesen az AIDS-nek is jellegzetes tünetei, majd a haj, a fogak, a körmök kezdenek el kihullani, daganatszerű kelések, duzzanatok borítják be a testet, végül gyakorlatilag lerohad az emberi hús Seth-ről. Ez utóbbihoz, vagyis a végső fázishoz egyébként egy protézisfejet alkottak meg Goldblumé alapján, amelyből egy szerkezet segítségével tör elő az Űrbogár feje, ami az alkotók szándéka szerint pont olyan, mint amikor a bábokból előbújnak a kifejlett legyek.
Jeff Goldblumra a végső fázisok felé haladva egyre nehezebb, több kilós maszkréteget applikáltak, amely a végén már nyomta a szemét is, és torzító kontaktlencséket is kellett viselnie, valamint a műfogakkal való beszédet külön el kellett sajátítania egy tréner segítségével. Sminkjével együtt 5 órán át tartott beöltöznie, ami alatt állítólag Geena Davis olvasott fel vagy énekelt neki, hogy gyorsabban teljen az idő. A cél azonban ezen a téren is az volt, hogy a lehető legtovább megtartsák a hős emberi vonásait, és csak az utolsó nagyjelenetben vegye át Goldblum helyét a bábos csapat. De Cronenberg koncepciójának megfelelően még az Űrbogárnak is vannak emberi vonásai: a szemeit direkt úgy alkották meg, hogy emlékeztessenek a színészéire, tükröződjön benne az emberség és az identitás elvesztésének fájdalma.
A bábok mellett szinte teljes egészében praktikus, hagyományos effektusokat használtak az alkotók egyéb ocsmányságok ábrázolásához is. Brundle légy korrozív hányását például mézből, tojásból és tejből állították elő, a végső transzformációnál szétfolyó emberi szemek pedig valójában zselével és bőrdarabokkal megtöltött, kontaktlencsével ellátott gumióvszerek voltak, és a belső, animatronikus műfejhez erősített horgászzsinórok szakították ki azokat. Szintén zselatinnal töltötték meg a Stathist játszó John Getz színész valódi kezére applikált művégtagot, majd nagy hőt sugárzó színpadi lámpákkal és hajszárító segítségével érték el, hogy úgy olvadjon meg, mintha a tej-méz-tojás kombinációból összeállított hányás hatására maródna le a hús szegény fickóról. A jelenethez használt műlábát viszont megkapta a színész szuvenírnek, amelynek csodájára jártak a szomszédjai egy időben, majd a Chris Walas, Inc. üzletében bizarr lámpává átalakítva állították ki.
De az is érdekes élmény lehetett Walas és bábos társa számára, amikor a balul elsült pávián-teleportálást követően ők alulról mozgatták a groteszk, kifordult állat modelljét, miközben vért pumpáltak rájuk felülről. Esőkabátban persze túlélték, de ebédszünetekben a stáb rendszerint megfeledkezett róluk, úgyhogy ott rostokoltak egy darabig a telepod díszlete alatt. A falon kúszáshoz pedig még egy óriáskerékhez hasonló szerkezetet is építettek, amelyet folyamatosan forgattak, ahogy Goldblum mozgott a díszletben. Cronenberg erről nyilatkozta azt, hogy ma már mégis inkább CGI-jal oldaná meg, de akkor nem volt elég fejlett a technológia hozzá.
Oscar és Légy-opera: A fogadtatás és az utóélet
Meglepő vagy sem, a Fox fejesei már a legelső, nyers vágást kedvelték, igaz, a torontói és a Los Angeles-i tesztvetítések után azért kellett pár módosítást eszközölni. Így esett a vágóolló áldozatául a hírhedt macska-majom hibrid jelenete, amelyben a szerencsétlen módon keresztezett állatokból létrejött szörnyszülöttet egy vascsővel veri agyon Seth. A visszajelzések alapján ez olyannyira durva cselekedet volt, hogy a nézők érzelmileg eltávolodtak a főhőstől, márpedig pont az ellenkezője a film fő célja. Hasonló okokból nem került bele a gyomorforgató képsor, amelyben Seth szabályosan lerágja oldalából kitörő rovarlábát. Azt meg már le sem forgatták, ami a forgatókönyvben még szerepelt, hogy Brundle légy megtámad az utcán egy nőt, és leköpi savval. Végül sokat elvett volna a moziváltozat szívszorító és sokkoló fináléjának hatásából az epilógusra szánt szülési jelenet, amelyben Veronica egy pillangószárnyas kisbabát hoz a világra.
A légy akkori, 1986-os árfolyamon kb. 9M$-ból készült, és 60,6M$ bevételt termelt, csak hazai fronton 40,5M$-t, így egészen az Állj mellém! premierjéig, augusztus végéig uralta a toplistát az USA-ban. David Cronenberg műve nemcsak kasszát robbantott, hanem a kritikusok is imádták kiváltképp speciális effektusai és Jeff Goldblum játéka miatt, előbbiért, illetve a maszkokért Chris Walas meg is kapta az Oscar-díját. Goldblum pedig írt egy levelet Vincent Price-nak: "Remélem, annyira tetszett önnek is, mint nekem a magáé". Price-t meghatotta az üzenet, viszont megmondta az őszintét: bár csodásnak tartja a remake-et, szerinte néha kicsit messzire megy.
Egy ilyen sikerfilmet nyilvánvalóan folytatni kellett, de ettől Cronenberg elzárkózott, úgyhogy Chris Walas vállalta a feladatot, ő rendezte meg A légy 2-t, amelyet 1989-ben mutattak be, és ez Martin Brundle-lel, Seth fiával foglalkozik. Geena Davis dacból, hogy a 2. részből gyorsan kiírták a karakterét, tervezett egy alternatív folytatást a kilencvenes években Flies (Legyek) címmel, és Todd Lincoln, az Alkonyattól pirkadatig vizuális effektjein dolgozó szakember 2003-ban akciósított remake-et akart Brad Pitt-tel, de ez szerencsére nem valósult meg.
Maga Cronenberg is rászánta magát egy kapcsolódó film készítésére a 2000-es évek végén, de az inkább egyfajta szerzői reflexió lett volna a részéről, amely csak tematikailag, nagyon lazán kapcsolódott volna az 1986-os A légyhez, és a teleportálásról elmélkedett volna. Jeff Goldblum pedig pár éve vetette fel, hogy ha Cronenberg visszatérne, akkor ő eljátszaná a saját testvérét vagy unokáját a folytatásban. Elkészült viszont A légy operaváltozata, amelyet Howard Shore, a zseniális filmzene szerzője David Cronenberggel közösen valósított meg, és 2008-ban adták elő a párizsi Théâtre du Châtelet-ben. Állítólag meglepően jól működött, mivel a rendező szerint az alapsztorinak és az 1986-os filmnek eleve van egyfajta színpadiassága felfokozott érzelmei miatt.
De kell-e egyáltalán folytatni vagy remake-elni A legyet? Aligha, és nemcsak azért, mert speciális effektusai máig hatásosak, hanem mert valóban örökérvényű történetet mesél el, amely tényleg nem kizárólag az AIDS-pánik korszakában foghatja meg a nézőket. Erről maga David Cronenberg is így vélekedett: "Ha az embernek vagy a szerelmének AIDS-e van, akkor a filmet természetes, hogy az AIDS allegóriájaként látja, de hogy érzelmi reakciót adjon a néző a filmre, nem kell, hogy legyen ilyen tapasztalata, és szerintem ebben rejlik az igazi ereje. […] Számomra volt A légyben valami univerzális: az öregedés és a halál, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznie."
Nektek mi a véleményetek A légyről azon túl persze, hogy kellőképp felkavaró alkotás? Szerintetek is örökzöld klasszikus, vagy azért fogott rajta az idő vasfoga?
A cikkhez felhasznált források: IMDb, Fear of the Flesh: The Making of 'The Fly' (werkfilm, David Prior, 2005).
