CSUDAMALOM, SZÉLMALOM

Aki – mint e sorok írója – gyerekkorában járt csikorgó-zakatoló-dübörgő falusi vagy kisvárosi malomban, ahol mindent belepett a liszt finoman szállongó pora, soha nem felejti el az élményt. Mintha a világmindenség dobogó szívébe került volna, érezve a természet erejének lüktetését.

A kerék és a kocsi feltalálása után alighanem a malom volt a legremekebb szerkezet, amit az emberi elme és kéz megalkotott. Azért is kapott akkora szerepet az ősi mítoszokban. Az óészaki Edda-énekek Grottinak (Őrlőnek) nevezett hatalmas malomköveit óriáslányok forgatják aranyat, békét, háborút és pusztulást őrölve. A finnek Kalevalájában a cselekmény a szampó (malom) elrablása és visszaszerzése körül forog. Ez a csodamű sem csak gabonát, hanem pénzt és szerencsét is őröl. Egy litván mese malma addig ont pénzt, halat, sót, míg le nem állítják, és attól sós a tenger, hogy a mai napig dolgozik a mélyén.

Hasonlókkal a magyar népköltészetben is találkozunk. Egy székely balladában az anya – hogy odacsalja fia szerelmét – csudamalmot csináltat, Kinek első köve / Béla gyöngyöt járjon / A második köve / Sustákot hullasson / A harmadik pedig / Szép suhogó selymet… (A szláv eredetű béla szó fehéret jelent, a susták a hat krajcárt érő aprópénz neve volt.) Népdalok sora szól a bánatot őrlő malomról, sőt arról is, amelyiknek nincsen köve, mégis lisztet jár.

Ezeket a mitikus, a népi képzeletben megszülető gépezeteket földöntúli, csodás erők működtetik, a valódi malmokat azonban földi energiák tartják mozgásban: az emberé, állatoké, vízé, szélé, gőzé, elektromos áramé.

(A folytatás az őszi számban olvasható)