Márai és Trianon

Márai Sándor a budai, Mikó utcai lakás dolgozószobájában az 1940-es évek elején, háta mögött a Kassát ábrázoló metszettel, amelyet magával vitt az emigrációba is (Fotó: archívum/Henry László)

„Számomra Trianon trauma volt. Fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Ezeket a sorokat Márai Sándor írta a naplójába, 1946-ban. Az a Márai, akit az utókornak minden igyekezet ellenére sem sikerült beszuszakolnia egyetlen politikai skatulyába sem. Márai öntörvényű, magányos különc volt, igazodási kényszer nélkül.

Egy ideig mulattatta, hogy a jobboldal zsidóbérencnek és destruktív baloldalinak tartja, míg a baloldal szemében reakciós jobboldali és titkos fasiszta. Középen állt, társtalanul, szövetségesek nélkül. Naplójában André Gide szavait idézte: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellenében megmaradni a szellemi szabadság feltétlen hívének.”

Kíméletlen kritikával illette a „keresztény magyarságot”, amelyből éppen a keresztény alapértékeket, a szolidaritást, a részvétet és a humánumot hiányolta („pogány és barbár nép maradtunk, cilinderrel a fejünkön és feszülettel a kezünkben”), és irtózott a „tisztességesebb jobboldal mögött fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmustól”.

A kommunizmust is zsákutcának tartotta, nem hitt az „orosz jövőben”, kortársaival ellentétben nem lépett be a Pártba, s amikor a háború utáni általános ínség és élelmiszerhiány közepette napokat töltött Budapest piacain és vásárcsarnokaiban, krumpli után kutatva, akkor sem fogadott el semmilyen alamizsnát, semmilyen „hivatalos felkérést”, mert szabadságát, szellemi függetlenségét fontosabbnak tartotta a megélhetési gondoknál.

Az író, vélte Márai, nem állhat be politikai szavalókórusba, nem formálhat „kollektíve” véleményt. A kultúrpolitika által felajánlott ösztöndíjat is visszautasította (Karinthy sorait ismételve: „Inkább egyenek meg a férgek / Minthogy a férget megegyem”), a felkérésekre pedig nemet mondott: pártlapokban nem volt hajlandó publikálni („mintha azt követelnék, írjak egy vidéki állomásklozet falára”).

Márai lapjának, a Pesti Hírlapnak az 1938. november 20-i hétvégi melléklete, a Képes Vasárnap, címlapján a kassai dómmal

Kisebbségi sors

A trianoni döntés azonban – ahogy egyik első monográfusa, Szegedy-Maszák Mihály írta – megrázta Márait, aki soha nem békélt meg Kassa elvesztésével; szülővárosa mindig viszonyítási pont maradt számára, bármerre is járt a világban. „Látsz egy homlokzatot Dijonban, s érdeklődve gondolod: olyan, mint a Felkaiék háza.” Kassa volt számára az origó.

„Ebbe a városba húsz éven át visszavágytam. A valóságban nem mehettem oda, mert megtagadtam, hogy az új államalakulat, a csehszlovák állam hadseregének katonája legyek, s amikor az államfordulat után a csehszlovák hatóságok kényszeríteni akartak erre, elhagytam az országot, s aztán, sokáig, katonaszökevénynek számítottam szűkebb hazámban. De szüleim ott éltek a városban, apám két cikluson át a felvidéki magyarság egyik szenátora volt a csehszlovák parlamentben. Vagyonát, egészségét, jóhírű ügyvédi irodája jövedelmét reáköltötte az utolsó évtizedben arra az áldatlan szélmalomharcra, amit akkortájt »kisebbségi sorsnak« neveztek.” (Hallgatni akartam)

Márai apja, Grosschmid Géza (1872–1934) a felvidéki magyar politikai élet meghatározó alakja volt, parlamenti felszólalásai, törvényjavaslatai és hírlapi cikkei vaskos kötetben is megjelentek, Kisebbségi sors címmel. „Gerinces, hajlíthatatlan politikai magatartása szálka volt a csehek szemében” – írta nekrológjában a Reggeli Hírlap. Márai gyakran felidézte apja alakját, az úriemberét, aki egyszerre volt liberális és konzervatív, s akiről úgy tartották, hogy szava és kézfogása többet ért, mint más emberek írásos, pecsétes fogadalma.

Amikor Márai 1952 áprilisában a Nápolyból induló, Constitution nevű hajón elhagyta Európát, nemcsak centimétert, hőmérőt és államilag hitelesített literes üveget vitt magával az útra (attól félve, hogy az európai értékrend nélkül támolyogni fog „az inchek, gallonok és Fahrenheit-fokok világában”), hanem apja sapkáját is.

„Apám Kassán viselte, a komisz hradovai szél ellen védte fejét ez a sapka. Különös érzés, hogy most, a Hudson partján én viselem.” (A teljes napló)

Márai, az újságíró

Márai huszonévesen lett a világ egyik vezető napilapja, a Frankfurter Zeitung munkatársa (a lap olyan neves szerzőket foglalkoztatott, mint Thomas Mann, Walter Benjamin, Stefan Zweig, Max Weber vagy Theodor Adorno), de nem szakadt el a kassai lapoktól sem, s amikor feleségével, a szintén kassai születésű Matzner Ilonával Franciaországba költöztek (az eredeti tervek szerint három hétre, de végül hat év lett belőle), Párizsba is járatta a Kassai Naplót – azt a lapot, amelyben több száz cikke, műfordítása, verse és tárcája jelent meg, s ahol saját rovata is volt, Japán kert címmel.

Márai „vagyonban szegény, szellemben gazdag” városként jellemezte Kassát, amely „ott áll a sorban Firenze, Oxford és Nürnberg között”. Ekkor – a két világháború közötti években – még élt Kassán egy öntudatos, a műveltséget tisztelő, a művészetet pártoló magyar középosztály, amely Márai szerint a polgári értékrend elkötelezett híve és őrzője volt.

„Ugyanazokat a cikkeket adtam közzé a Frankfurter Zeitungban, melyeket előbb egy kassai lapban jelentettem meg, s legalább olyan fontos volt nekem, mit szólnak a kísérleteimhez Kassán, mint a frankfurti kritikusok véleménye.”  (Egy polgár vallomásai)

Kassát vissza!

Márai éppen Zürichben járt, amikor megdöbbenve olvasta a hírt, hogy a csehszlovák hatóságok leszedik Kassán a magyar utcatáblákat, s a bíróságon nem lehet többé magyarul tárgyalni. Kassán soha nem beszéltek szlovákul, írta erre, és sosem éltek szlovákok a városban, legföljebb a környező falvakban.

„Kassa oly kevéssé volt szlovák hatás alatt, hogy aki ott nevelkedett, soha nem tanult meg szlovákul; e sorok írója például olt töltötte gyermekkorát, ott járt iskolába s mai napig egyetlen tót szó nem ragadt reá; amit őszintén sajnálok, mint minden elmulasztott nyelvtudást. De Kassán nem volt mód reá, hallásból, mellékesen, cselédektől, utcai társalgásból tótul megtanulni. S ez nem volt szándék, semmiféle ellenséges érzésre nem tanított soha senki a tótokkal szemben: Kassa egyszerűen magyar volt. […] Azt is csak most tudtam meg, hogy a szlovákok becsmérlő kifejezésnek tartják a »tót«-ot; mi, kassaiak, mellékgondolat nélkül neveztük így a szlovákokat, nem is tudtuk, hogy ez talán fáj nekik... De ha így volt, hiba volt; biztos csak az, hogy sértő szándék nem volt benne. […] Szlovák újság nem jelent meg, soha. Nem azért, mert »elnyomták«; egyszerűen, mert nem volt kinek szlovákul írni Kassán.”

Vajon mit éreznének a franciák, kérdezte az idézett cikkben Márai, ha egy napon azt olvasnák, hogy Marseille nem francia?

„Álmodunk, hogy erről csakugyan beszélni kell? Az Orbán-torony nem magyar? A Kálvária-temető, ahol minden öregapám fekszik, nem magyar? Az utcát, ahol születtem, nem jelzik többé magyarul? Rettenetes nehéz beszélni erről.”

S amikor az ilyen mondatai miatt Márait sovinizmussal vádolják (lásd például a Génius s prímesou šovinistu című recenziót a SME napilapban), akkor nem érdektelen Simon Attila történészre hivatkozni, aki a Kassa három megszállása című tanulmányában idézi Anton Granatiert, a Szlovák Liga egyik vezetőjét; a magyarok iránti elfogultsággal a legkevésbé sem vádolható Granatier szerint ugyanis 1918 körül „Kassa külsőre ugyanúgy magyar volt, mint Budapest”.

S bár Márai azt vallotta, hogy az író ne politizáljon, és ne bonyolódjon napi politikai csatározásokba, Trianonnal kapcsolatban határozott álláspontja volt: „Nem a kassai magyart, hanem magát Kassát kell visszaadni az anyaországnak.”

Márai vezércikke a magyar Kassáról a liberális Ujság 1933. október 15-i számában

Útközben, Kassa felé

„Nem tudom, csakugyan olyan nagy bűn-e, ha az ember rokonszenvező érzésekkel gondol szülővárosára” – írta Márai, aki nem értett egyet azzal, hogy a revizionizmus minden esetben idejétmúlt hazafiasság, olcsó hordósovinizmusba, mesterkélt és üzleties honfibúba kendőzött nemzetieskedés palástja lett volna csupán.

„Igazság volt abban az őszinte elkeseredésben is, amellyel a határokon innen és túl viselte a trianoni évtizedekben a magyarság ezt a tragédiát […] A trianoni békeszerződés nemcsak az ország területének és lakosságának kétharmadát szakította le a nemzet testéről, hanem éppen azt a társadalmi réteget, amely ebben az időben a magyar műveltség birtokosa volt, a felvidéki és erdélyi értelmiséget.” (Hallgatni akartam)

Márai 1936 telén, Kosztolányi Dezső halála után a liberális Újságtól a kor legjelentősebb magyar napilapjához, a mérsékelten konzervatív Pesti Hírlaphoz szerződött, 1938 novemberében pedig, az első bécsi döntést követően a Pesti Hírlap kiküldött tudósítójaként kísérte el a magyar honvédség csapatait a Csehszlovákiához csatolt felvidéki városokba.

„Húsz éve várjuk, tízmillióan, ezt az utat, ezt a pillanatot. Húsz éve készülök erre az útra.” (Útközben, Kassa felé)

„Nem túlzok, ha azt állítom, hogy Rozsnyó és Kassa környékén a lakosság mindenütt megváltóként üdvözli a magyar csapatokat. Ezen a területsávon ma átvették csapataink Bódvavendégtől egészen Krasznahorka határáig, Hárskútig azt a csodálatosan szép területet, amelynek útvonalain a gyönyörű kilátási pontokról már megpillanthattuk a megnövekedett Magyarország legmagasabb hegycsúcsait, a szepesgömöri Érchegység legmagasabb pontjait, Pipitykét és az Ökörhegyet. Különösen lelkes volt a magyar csapatok fogadtatása Tornán, e régi megyeszékhelyen, amely a cseh uralom alatt elsorvadásra ítélten tengette életét.” (Úton a Felvidékre)

„Így tér vissza a magyar vidék, ahol húsz éven át hasztalan igyekeztek megsemmisíteni a csehek egy nép nemzeti öntudatát. Így indul meg a határ Rozsnyó és Kassa felé.” (A határ megindul)

Neobarokk ál-kultúra

Az ünnepi szimfóniába azonban már ekkor fals, disszonáns hangok vegyültek számára, amelyekről később így ír memoárjában:

„Viszontláthattam szülővárosomat, az anyaországtól húsz év előtt elszakított, sokszor visszavárt szép, régi felvidéki várost. Így tértem haza, majdnem azt írtam most: csapataim élén. A valóságban az új, gömbösi szellemben nevelt magyar hadsereg egyik túlbuzgó fiatal vezérkari tisztje, más író és újságíró, festőművész útitársaimmal együtt, a viszontlátás órájában, a város határán szabályos katonai alakulatba sorakoztatott bennünket, a felvidéki bevonulásra meghívott polgári szemtanúkat és vendégeket, s díszlépésben kellett felvonulnom szülővárosom utcáin. A lakások ablakában régi, bennszülött ismerősök állottak, nézték ezt a különös csapatot, a katonai vezényszó mellett egzecíroztatott magyar írók és festők díszfelvonulását; az idősebbek gúnyosan mosolyogtak e látványon, a fiatalabbak hangosan röhögtek. Igazuk volt, megérdemeltük, hogy kinevessenek.” (Hallgatni akartam)

A kezdeti eufória helyét fokozatosan a kiábrándultság érzése vette át nála. 1945-ös naplójában már úgy vélekedett, hogy Kassát nem azon a napon veszítette el a magyarság, amikor a szovjet csapatok megérkeztek oda, hanem amikor Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt, és urak helyett úrhatnám bugrisok érkeztek, műveletlen, tunya, kapzsi és pökhendi anyaországi hivatalnokok, akik a demokratikus intézményrendszer alapjai helyére a méltóságosuram-szellemet, a kivételezéseket, az úrhatnámságot és a neobarokk ál-kultúrát hozták el Kassára.

Minőségellenes ressentiment

„Ezen a napon nemcsak az elszakított országrész tért haza Magyarországra, hanem visszatért a »méltóságos úr« is a Felvidékre, visszatértek a kísértetek, a magyar félmúlt megdöbbentő, elevenen maradt árnyai, a műveletlen és orrhangon tárgyaló pecsétgyűrűs bíró, visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a »kérlek alássan« és az »alázatos tisztelettel« udvariaskodó magyar társadalmi divat. […] Beszéltem olyan felvidéki emberekkel, akik a cseh időben vagyont, személyes biztonságot, igen, szabadságukat kockáztatták a magyarságért, s egy sem akadt közöttük, aki bizalmas beszélgetés közben meg nem vallotta volna, hogy megdöbbentő élmény számukra az a magyar hivatalnokság, amely átvette a hazatért közterületek közigazgatását. Nem igaz, hogy ez a csalódott felvidéki és erdélyi magyarság később visszavárta a cseheket vagy a románokat, de […] kétszeresen fájt, hogy olyanoktól szenvednek sérelmet, akikhez tartoznak, a magyaroktól.” (Hallgatni akartam)

A Horthy-rezsim utolsó éveit Márai a „minőségellenes ressentiment” korszakának, a frusztrált átlagemberek bosszújának nevezte, és elborzadva figyelte az „etelköziek”, a „hőbörödött turulisták” és az „ébredő magyarok” térhódítását.

Ha pedig valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített „keresztény, nemzeti” elvek helyességében, írta Márai, rásütötték a destruktivitás vádját.

Márai nem utólag látott tisztán, írja Az utolsó utáni polgár című esszéjében Földényi F. László, hiszen 1944 nyarán, amikor a Felvidék még Magyarországhoz tartozott, a finneket, a bolgárokat és a románokat állította példának a magyarok elé, azok ugyanis éppoly fájdalmasan élték meg területeik elcsatolását, de – a magyarokkal ellentétben – nem léptek szövetségre a németekkel, mert „az országot akarták menteni, a nemzeti életet, nem pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot”.

Nincs más haza, csak az anyanyelv

A háború után Márait felkérték, hogy legyen a Magyar–Csehszlovák Társaság elnöke. Márai felháborodottan utasította vissza az ajánlatot.

„Nem megyek kultúrkomédiát játszani Prágába. […] Járt nálam egy ember, aki elmondotta, hogyan élnek a magyarok Szlovákiában, ahol százhúszezer gyermeknek nincs magyar iskolája.” (A teljes napló)

A svábok kilakoltatása ellen ugyanolyan hévvel tiltakozott, mint a csehszlovákiai deportálások ellen. A kollektív bűnösség elvét elfogadhatatlannak tartotta: „tegnap a »zsidók«, ma a »svábok«, holnap a »polgárság«, aztán a »laposfülűek«”.

Márai 1948-ban emigrált a kommunista rezsim elől, s élt több mint negyven éven át számkivetve, Olaszországban és az Egyesült Államokban. Egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta. „Nincs más haza, csak az anyanyelv.”

Habsburg Ottó visszaemlékezései szerint Márait a „hungaropesszimizmuson” túl egyfajta „mély, magyar patriotizmus” is jellemezte, amely a magyar nyelv megőrzésében nyilvánult meg. Márai naplójából tudjuk, hogy milyen örömmel fogadta, amikor a posta meghozta neki Salernóba a hatvanezer magyar szót tartalmazó, hétkötetes értelmező szótárt, amikor pedig az Egyesült Államokban névjegykártyát szeretett volna készíttetni, addig járt nyomdáról nyomdára, míg végül az egyikben hosszú á-val kinyomtatták, hogy „Márai Sándor”.

„Egy Németh László nevű tehetséges, szapora szavú, szeminarista hajlamú író meghirdette a »hígmagyarságot«… Miután apai őseim Németországból jöttek háromszáz év előtt, aztán mindegyikük magyar férfiakkal-nőkkel házasodott és ott élt… Kiderült, hogy »hígmagyarok« vagyunk, és ezt el kellett viselni – mesélte élete végén, a Furkó Sándornak adott interjújában. – Legalább a nyelvet, azt nem tudták elvenni az embertől, a gyönyörű magyar nyelvet.”

Érdekes

„1973. november 29. A posta könyvet hoz Kassáról. A könyv címe: Košice. 221 fénykép a tartalma, egy részük színes. Kiadta az Edícia Obrazových Publikácií. A ritka szép kiállítású, gondosan tervezett és kivitelezett kiadvány 1973-ban készült. Lapozom a könyvet, megérintenek az ismerős utcarészek, házhomlokzatok, a szülőváros, a gyermekkor panorámájának varázsos emlékei. A csodálatos, gyönyörű Dóm, amelyet apáim apái 600 év előtt kezdettek építeni.

 

És ezt a gyönyörű magyar várost a fényképkönyv úgy mutatja be, mintha soha magyar itt nem élt, nem alkotott volna […], mintha csehszlovák település lenne, elsikkasztja a város magyar emlékét, nem említi, hogy Rákóczi sírja itt van a Dómban, nem beszél arról, hogy Kassa a magyar történelem szabadságmozgalmainak középpontja volt, nem említi, hogy a kassai polgárok ellenálltak az oligarcháknak, nem beszél Kazinczyról, a magyar írókról és költőkről, akik ebben a városban alkottak, magyarul írtak, amikor a csehek és a szlovákok még a város környékéhez sem jutottak el. […]

 

A történelemhamisításnak ez a gyalázatos, szemérmetlen, cinikus példája ritka még a hamisításokkal bővelkedő világháború utáni cseh propaganda archívumában is. Európa veszedelmes hamiskártyásai, Beneš és társai, a cseh propaganda ügynökei ezzel a fényképgyűjteménnyel is iparkodnak világgá hazudni, mintha Kassa cseh alkotás lenne – ez a remekmű, amihez semmi közük nincs.”

(Márai Sándor: A teljes napló)

Kassából Košice

A kommunista rezsim kultúrintendánsai nemcsak Márait, hanem – a szomszédos országok érzékenységére hivatkozva – a magyar Kassát is igyekeztek kiretusálni a köztudatból. Szörényi László írja a Delfinárium című, irodalmi csonkolásokra rámutató filológiai gyűjteményében, hogy a cenzorok túl merésznek érezték az Esti Kornél rímei című Kosztolányi-vers nyitányát – „Kassa / Csak arra vár, hogy egyszer / Rákóczi kürtjeit újra megríkassa” –, ezért ez a strófa kimaradt az 1962-es kiadásból.

Az Irodalmi Szemle 1970. júniusi számában Rákos Péter irodalomtörténész (Kassa szülöttje) Lírai őrjárat című esszéjével köszöntötte a hetvenéves Márai Sándort (Kassa szülöttjét), amihez kellett némi kurázsi akkoriban, hiszen a kommunista irodalompolitika Márai egész életművét kártékonynak nyilvánította, köteteit pedig nem csupán a könyvesboltokból, hanem a könyvtárakból is bevonták, nevét nem írták le, nem említették, vagy ha mégis, akkor becsmérlő szándékkal – mint Bábi Tibor az Új Szó hasábjain 1971 januárjában, amikor Márai naplójáról azt írta: „írástudó ennél mélyebbre nem süllyedhet”.

Az Irodalmi Szemle eljutott a Dél-Olaszországban élő Máraihoz is. „Igazán örömet szerzett ez a jószándékú írás – számolt be róla a Rómában élő Szőnyi Zsuzsának, s hozzátette: – mostanság sokat gondolok Kassára, minden, ami oda emlékeztet, öröm”.

1973-ban Lolával egy Firenzébe tartó gyorsvonaton szóba elegyedtek (németül) egy cseh házaspárral

„A férfi dagadt cseh, beszédes; jó kommunista lehet, megbízható Švejk, a derék katona. Beszélgetés közben váratlanul azt mondja: Die östlichste Stadt unserer Republik, Košice… [Országunk legkeletibb városa, Košice.] Lolával némán hallgatjuk. Mindketten tudunk valamit Košicéről, például azt, hogy ott születtünk. Hallgatunk, de émelygek.” (A teljes napló)

Hasonló inzultusként élte meg, amikor ugyanabban az évben kapott egy képeskönyvet szülővárosáról, Košice címmel, s a könyv – Márai indulatos naplóbejegyzése szerint – elhallgatta Kassa magyar múltját (lásd keretes írásunkat).

De kár

S amikor egy levélíró azt kérdezte tőle, milyen emléke maradt Kassáról, Márai annyit válaszolt: „Egy szóban elfér az emlékem: »európai« város volt.” Budapestre soha nem vágyott vissza, „csömör van bennem, amikor Pestre gondolok”, Lolával azonban gyakran felidézték a kassai nyarakat, a Csermely-völgyet, a Báránykát, a Bankót. Ahogy naplójában írta:

„Nagy honvágy Bártfa, a felvidéki erdők nyári toboz-, málna-, borovnyica-, páfrányillata után. De kár, de kár.”
 

Gazdag József
Publicista, újságíró, a Pátria rádió munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?