Bánffy György (született: Hunyadi-Buzás György, Budapest, 1927. június 19. – Korfu, 2010. szeptember 3.) Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze. Édesanyja Pápay Klára színésznő (1900–1984) volt.
1945-1949 között magántisztviselő illetve mozi üzemvezető volt. 1949–1950 között a filmgyári színészcsoport tagja volt. 1950–1954 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanulója volt. A Színiakadémia elvégzése után 1950–1953 között a Nemzeti Színház, 1953–1954 között az Állami Bábszínház, 1954–1960 között pedig a Fővárosi Operettszínház tagja, 1960–1971 között Pécsre szerződött a Nemzeti Színházhoz, 1971-től a József Attila Színház tagja volt. 1978 óta a Zeneakadémia beszédtanáraként működött. Drámai színész, kiváló beszédtechnikája, orgánuma jól érvényesült előadóestjein is.
1985–1994 között országgyűlési képviselőként dolgozott, 1990–1994 között az MDF frakciójában. 1985–1990 között a kulturális bizottság, 1989–1990 között a társadalom-biztosítási bizottság, a szociális és egészségügyi bizottság családvédelmi albizottság tagja. 1989–1990 között az Ellenzéki Demokraták parlamenti csoportjának vezetője, 1990–1994 között a kulturális, oktatási, tudományi, sport-, tv- és sajtóbizottság tagja.
1990–1995 között a Magyar Vadászok Országos Szövetségének elnöke, 1990–től az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke volt. 2006-ban Budapest XIII. kerülete, 2007-ben Budapest II. kerülete díszpolgárává választotta. Tragikus hirtelenséggel hunyt el 2010. szeptember 3-án Korfun. A Farkasréti temetőben temették el szeptember 22-én.
Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.
Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ez nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének tudható be, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon műveiben.
Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták.