Huszárok a szabadságharcban

Az osztályokat parancsnokaik rendfokozata alapján nevezték el: ezredesi, alezredesi, 1. őrnagyi, 2. őrnagyi osztály. A századok az osztályon belül kaptak sorszámot. A századokat tovább osztották két szárnyra, a szárnyakat pedig két szakaszra. A szakaszokat is osztályon belül sorszámozták, így az 1. századot a páratlan számú, a 2. századot a páros számú szakaszok alkották.

Egy huszárezrednek 1792 főből és 1388 lóból kellett állnia, az osztályok létszáma 369 fő volt. Az alapvető igazgatási egység a század volt.

A század

Tisztek: Parancsnoka az első kapitány (főszázados), Másodkapitány (alszázados), a századparancsnok helyettese (mindkét kapitány vezényelt egy-egy századot), Két főhadnagy és két hadnagy a század négy szakaszának parncsnoka
Altisztek:
Két őrmester a két szárnyon, Első őrmester (számvivő), vezette a szolgálati iratokat, számadást, felügyelte a század altisztjeit, Másodőrmester (rendező, vezető), saját szárnya belső szolgálatát vezette, valamely fõtiszt távollétében annak szakaszát irányította, Tizenkét káplár (tizedes), szakaszonként három-három, Hat vicekáplár (altizedes), őrjáratok vezetése, A század trombitása, feladata a századparancsnok utasításainak trombitajelekkel való közlése, A kovács, lovak patkolása, állatgyógyászati ismeterek
A tiszteken és altiszteken felül 150 lovas és 40 ló nélküli közhuszár alkotott egy századot. A ló nélküli huszárok számát az 1840-es években 4 főre csökkentették.

Az ezred

Az ezredtörzs létszáma 48 fő.

Tisztek: Ezredes, Törzstisztek, Segédtiszt (főhadnagy), Számvevõ tiszt (százados), Az ezred hadbírója (százados), Ezredorvos (százados), Káplán

Altisztek: Ezredtrombitás, Zászlótartók, minden osztálynak külön zászlója, az ezredesi osztályé egyúttal az ezred zászlója is. Feladatuk a zászló hordása és védelme, valamint az osztály betegeinek felügyelete volt,
Mesteremberek:  Nyerges, Szíjgyártó, Két szabó, Főkovács, Foglár
Az ezredek ruházata is meghatározó volt, az azonos színű ezredeket a csákó és gombok színe különböztette meg egymástól.

	HUSZÁREZRED	MENTE	NADRÁG	CSÁKÓ	GOMBOK
1	Császár	sötétkék	sötétkék	fekete	sárga
2	Hannover	világoskék	világoskék	vörös	sárga
3	Ferdinánd	sötétkék	sötétkék	szürke	sárga
4	Sándor	vörös	sötétzöld	világoskék	fehér
5	Radetzky	vörös	sötétzöld	vörös	fehér
6	Württemberg	búzavirágkék	búzavirágkék	fekete	sárga
7	Reuss	világoskék	világoskék	fűzöld	fehér
8	Coburg	vörös	sötétzöld	vörös	sárga
9	Miklós	vörös	sötétzöld	fekete	sárga
10	Vilmos	világoskék	világoskék	fűzöld	sárga
11	Székely	sötétkék	sötétkék	fekete	fehér
12	Nádor	búzavirágkék	búzavirágkék	fekete	fehér

A legénység ruházatának zsinórozása sárga-fekete, a tiszti sárga gombos arany zsinórozású, a fehér gombos ezüst zsinórozású volt. A mente fekete prémmel volt szegélyezve.

1848 őszétõl új huszárezredek felállítását is elhatározták, még lovas honvédezred néven. Késõbb honvéd huszárezred, majd folytatólagos hadrendi számmal huszárezred megnevezést használtak.

Az öltözet egyszerűbb lett, mint a régi huszárezredeké. A dolmány és a mente hosszabb lett, valamint csak öt pár zsinór volt rajta a régebbi 15-17 helyett.

	EZRED	RUHA	CSÁKÓ	GOMBOK	ZSINÓR	PRÉM
13	Hunyadi	búzavirágkék	–	fehér	vörös-fekete	fekete
14	Lehel	sötétkék	fűzöld	sárga	vörös	fehér
15	Mátyás	szürke	piros	sárga	vörös	fekete
16	Károlyi	búzavirágkék	fehér	fehér	vörös	szürke
17	Bocskai	világoskék	világoskék	fehér	fehér	fekete
18	Attila	világoskék	piros	sárga	vörös	fekete

Az ezredek felépítése a régi huszárezredekét mintázta, de voltak kisebb eltérések. A Mátyás-huszárezred a többitől eltérően öt osztályból állt.

A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI ALAKULATOK CSATLAKOZÁSA

1848 októberében Bécs és Pest szakítása válaszút elé állította a Magyarországon állomásozó császári – királyi katonaságot. Míg egy részről a császár és király, majd a Magyarország elleni hadjárat főparancsnokává kinevezett Windisch-Graetz herceg az uralkodóra tett eskü értelmében több alkalommal is a „császári zászlóhoz való visszatérésre“ szólította fel az alakulatokat, másfelől az Országos Honvédelmi Bizottmány is fennhatóságának elismerését követelte tőlük, egy másik fogadalom alapján. Annak az eskünek az értelmében, melyet 1848 nyarán az országban állomásozó császári – királyi csapatoknak le kellett tenniük magyar alkotmányra, az ország megvédésére. E kettősség jogilag megoldhatatlan dilemmát jelentett, hiszen a katona, ha egyik esküjét megtartja, azzal a másikat megszegi. Csupán a katonai eskü alapján tehát nem lehetett dönteni.

A szerb felkelés, valamint Jellačić támadása a császári-királyi hadsereg magyar alakulatainak legénysége és magyar tisztjei többségénél a jogos önvédelem érzetét keltette, s magatartásukat az új helyzetben ez szabta meg. Bécs követelésével ellentétben tehát „magyar oldalra“ álltak.

A lovasságtól az 1. (Ferdinánd) Császár, a 2. (Ernő Ágost) Hannover (királya), a 3. (Habsburg – Estei) Ferdinánd, a 6. (I. Vilmos) Württemberg (királya), a 9. I. Miklós (orosz cár) huszárezred 8 -8 százada, a 4. Sándor (orosz trónörökös), a 11. Székely (határőr) huszárezred 6 – 6 százada, a 10. (III. Frigyes) Vilmos (porosz király) huszárezred 4 százada, valamint az 5. (Josef von) Radetzky (gróf tábornagy) és a 7. (LXIV. Henrik) Reuss-Köstritz (hercege) huszárezred tartalék százada állt a szabadságharc oldalára.

Jellačić szeptemberi támadása idején, majd az októberi fordulatot követően az osztrák örökös tartományokban maradt császári-királyi magyar alakulatok körében általános lett a dezertálás. Helyesebben szólva a próbálkozás, hogy hazatérjenek a „megtámadott hon védelmére“. Ennek egyik mozgató rugója különben a magyar országgyűlés, illetve Kossuth szeptember 22-én e tárgyban kiadott, kiáltványa volt, melyben hazatérésre szólította fel a magyar katonaságot.

Az első huszár – szökésre még 1848 májusában került sor, a galíciai Marjampolból, ahonnan a 6. Württemberg huszárezred egyik százada tért haza Lenkey János kapitány, a későbbi honvéd tábornok vezetésével. Bizonyára nem kisebbítjük Lenkey érdemét, ha elmondjuk, hogy a szökés megszervezése és kivitelezése nem Lenkeyhez, hanem két altiszt nevéhez fűződik: Harsányi Bálint őrmesterhez – aki azután a Bocskai huszárok századosaként hősi halált halt a szabadságharcban -, valamint László Endre tizedeshez, aki szintén huszárszázadosként fejezte be a szabadságharcot.
Az októberi fordulat után a külföldön állomásozó huszárok közül, a legkedvezőbb helyzetben a magyar határ közelsége miatt a 4. Sándor huszárezred Grazban állomásozó két százada volt. (Ennek az ezrednek 6 századát 1848 nyarán már haza vezényelték Ausztriából, Batthyány miniszterelnök kívánságára.) Az említett osztály október közepén a magyarországi fejleményekről értesülve felkerekedett, és a szökést irányító lengyel születésű Jan Stadnicki tizedes vezetésével Körmenden csatlakozott a Jellačić-ot üldöző magyar sereghez. Stadnicki szintén huszárszázadosként fejezte be a szabadságharcot.
Már merészebb vállalkozást jelentett a 10. Vilmos huszárezred 4 századának – 4 már itthon volt -, valamint a 8. Koburg huszárezrednek a hazatérése. E két ezred századai ugyanis bukovinai, illetve galíciai garnizonokban állomásoztak. A nagy távolság ellenére a két ezred századai október- november folyamán sorra megindultak, s mintegy kétszáz főnyi veszteség árán átvágták magukat Magyarországra. A huszárok kisebb – nagyobb csoportokban vágtak útnak, részben megbízhatónak tartott tisztjeik, azok hiányában gyakran altisztjeik vezetésével.

A hazafias beállítottságú tisztek közül, akik életük kockáztatásával vállalkoztak erre a feladatra, többen törzstiszti rangot értek el a honvédseregben. Így a 8. huszárezrednél megemlítettük lekcsei Sulyok Ede, Új Imre és a lengyel Marian Skolimowski főhadnagy, valamint Longin Wierzbicki hadnagy nevét. A 10-es huszároknál pedig Szontágh Frigyes hadnagyot, valamint a szintén lengyel Lipoty Surmackit – magyar nevén Zsurmay Lipótot. Egészítsük ki most e névsort azokkal a tisztekkel és altisztekkel, akik azután századosi rendfokozatot értek el a szabadságharc honvédseregében. A 8. Koburg huszárezrednél ilyen volt Hertelendy Károly és Lukács Károly hadnagy, Tölgyessy József főhadnagy, a lengyel Adam Poplawski hadnagy, valamint Arnulf Bees hadnagy (egy német bárói család ellengyelesedett tagja) és Georg Amsberg hadnagy.

A „magyar üggyel“ rokonszervező magyar, vagy nem magyar származású tisztek mellett e két ezrednél is kiemelkedő szerep jutott az altiszteknek. Az egyszerű, paraszti származású László Károly tizedes például a 10. Vilmos huszárezredben szolgáló szakaszát a következő, maga fogalmazta mintára eskette fel: „Mi magyar hű vitézek esküszünk a magyarok Istenére, hogy magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar…“ Azzal ötven emberének már ki is adta a „Nyergelj! Fordulj! – parancsot, és ötnapi szakadatlan menet, meg egy kemény összecsapás után – melyben tizennégy emberét elvesztette – október 16-án a lakosság ünneplése között bevonult Taracközre. László csapatával novembertől az erdélyi hadszíntéren küzdött, s, mint a Somogy megyei önkéntes huszárszázad kapitánya fejezte be a szabadságharcot.

A 10. huszárezred másik két századának szökését szintén három altiszt – későbbi honvédhuszár százados -, Bukovits Károly őrmester, valamint Panker Alajos és Rácz Boldizsár tizedes szervezte meg. A leghihetetlenebb, egyben legkalandosabb vállalkozások azonban azokhoz a huszárezredekhez kötődtek, amelyek több száz kilométerről kísérelték meg a hazatérést. Ezek közül mindenekelőtt a jászkunsági sorozású 12. Nádor huszárezredet kell megemlítenünk.
Az 1848. szeptember végén Prágától északra állomásozó ezred katonái a hírlapok és magánlevelek útján értesültek Jellačić betöréséről, s azt is tudták, hogy hazavezénylésükről már egyezmény született. Az utóbbit elrendelő konkrét parancs azonban csak nem akart megszületni. Ebben a helyzetben érkeztek meg a magyar kormány titkos megbízottjai – Kossuth említett kiáltványával – hogy az ezredet a bécsi hadügyminisztérium utasításának hiányában is hazatérésre bírják. Egyikük, Kászonyi Dániel szeptember 29-én tárgyalt az ezred megbízhatónak tartott magyar tisztjeivel, akiknek távoztával egy Balla Endre nevű tizedes kereste fel Kászonyit. Balla kifejtette, hogy néhány társával kész azonnal útra kelni, melytől Kászonyi megannyi ellenérve ellenére sem tágított. A párbeszéd Kászonyi későbbi emlékiratai szerint végül ekként zárult:
„ Balla: Hány nap alatt érhetünk haza ?
Kászonyi: A szokásos útvonalon haladva és a rendes menetteljesítményt alapul véve 18–20 nap alatt.
Balla: Nekünk elég lesz egy hét is. Majd a legrövidebb utat választjuk és éjjel – nappal lovagolni fogunk!“
S visszautasítva a Kászonyi által felajánlott pénzsegélyt – mondván: pénzre feladata teljesítéséhez Kászonyinak sokkal inkább szüksége van, mint neki, még csak arra vesztegetett időt, hogy egy térképet szerezzen és hét készenlétben álló társával még aznap éjjel megindult Magyarország felé. Bajtársaival szerencsésen meg is érkezett. Itthon a szabadságharcot végig küzdve századosként fejezte be katonai pályafutását.
Balla és társai példáját hamarosan az ezred több százada követte. A nagy távolság és a Magyarországra vezető utat elálló császári katonaság következtében azonban csak két szökési kísérlet járt sikerrel. Sréter Lajos kapitány és Dessewffy Dénes hadnagy ötven huszára, valamint az őket követő, Virágh Gedeon és Hollán Hugó főhadnagy vezette kétszáz huszár, akik szerencsésen haza érkeztek. A harmadik – sikeres- hazatérés Udvardy Ferenc tizedes nevéhez fűződik. A sorozatos szökések következtében a császári hadvezetés az ezredet 1849. május végén Csehországból az itáliai hadszíntérre vezényelte. Útközben – még Ausztria területén – az ezred két százada Mauthausen környékén „fellázadt” és altisztjei vezetésével megpróbált Magyarországra jutni. Az egyik század súlyos, veszteség teljes harcok után fogságba esett. Az Udvardy Ferenc vezette, mintegy száz főnyi századnak azonban sikerült áttörnie és csatlakoznia a honvédsereghez.

Az említett, huszárjaikat haza hozó tisztek közül Sréter alezredesi, Dessewwffy és Virágh őrnagyi, Hollán – valamint a velük hazatérő altisztek közül – Lauber Ignác és Lázár Sándor századosi rendfokozatot ért el a honvédseregben.
A császári-királyi hadseregben még két további magyar huszárezred szolgált: az 5. Radetzky és a 7. Reuss ezred. 1848/49-ben mindkettő a Habsburg Birodalom észak- itáliai tartományaiban állomásozott. Az 1848 őszén bevezetett hírzárlat – a hazulról érkezett levelek cenzúrázása – következtében itt tömeges szökésekre nem került sor. Szórványos kísérletek azonban történtek. A Pesti Hírlap egyik november végi száma például azt közölte, hogy „19 huszárunk az itáliai hadseregtől a napokban Pestre érkezett.“. (A hír valószínűleg az 5. Radetzky huszárezredtől haza szökött, Udvardy János tizedes – később honvédhuszár százados – vezetése alatt dezertált huszárokat takarja.)
A hazatért huszárszázadokkal a szabadságharchoz csatlakozott császári- királyi huszárezredek száma 9 és félre (72 századra) nőtt. (Itt megjegyezzük, hogy a császári-királyi hadsereg valamennyi – azaz 12 – huszárezredét Magyarország állította ki.)

A császári-királyi hadsereg magyar alakulatainak csatlakozása felbecsülhetetlen nyereséget jelentett a honvédsereg számára. Maga a létszám sem volt elhanyagolható, hiszen kb. 30 ezer, évek óta szolgáló, jól kiképzett katonáról volt szó, akik többsége – a szerbek elleni háború eredményeként – harci tapasztalatokkal is rendelkezett. Nem véletlen tehát, hogy az első 12 honvédzászlóalj mellett ezek a volt császári -királyi alakulatok lettek a szabadságharc katonailag legmegbízhatóbb csapattestei. E mellett ezek az alakulatok biztosítottak kiképző kereteket az újonnan alakuló honvédzászlóaljak, valamint huszárezredek számára, mely nagymértékben meggyorsította ezek hadrafoghatóságát.
A soralakulatok 1848 októbere folyamán gyakorlatban már megtörtént döntése – az Országos Honvédelmi Bizottmány, vagyis a forradalmi magyar kormány fennhatóságának elismerése – végül is Mészáros Lázár hadügyminiszter november 27-én kiadott rendeletével „legalizálódott“. Ez megszüntette a honvéd- és a soralakulatok közti különbséget, illetve a kettő összeolvasztása révén deklarálta az egységes magyar honvédsereg létrejöttét. (A honvédseregbe betagolt huszárezredek azonban a szabadságharc végéig, a sorzászlóaljak pedig 1849. június közepéig megtartották a császári királyi hadseregben viselt hadrendi számukat.)