Amikor egy 0,5-8 naptömegnyi kezdeti tömegű csillag magja a vörös óriás állapot végén, a héliumfúzió kimerülésekor összehúzódik és felforrósodik, azaz fehér törpe állapotva kerül, a felforrósodástól a felszíni hőmérséklete is megnő, emiatt a felszínének sugárzása egyre nagyobb frekvenciák felé tolódik el (Wien-féle eltolódási törvény). Ha a csillag felszíni hőmérséklete meghaladja a $30\ 000\ \mathrm{K}$‑t, akkor a hőmérsékleti sugárzásában az ultraibolya komponens jelentős lesz. Ez az UV‑sugárzás a korábban (a vörös óriás állapotban) kilökött, és azóta jelentősen eltávolodott felhő gázatomjait ionizálja, amitől az gyönyörű színekben kezd pompázni a csillag körül. Ezt nevezik planetáris ködnek (planetary nebula). Az elnevezés félrevezető, mert középen nem egy bolygó (planéta) található, hanem egy fehér törpe csillag, de a kezdetleges távcsövekben ezek hasonló látványt nyújtottak, mint a Naprendszer gázbolygói. A planetáris ködök az egyik leglátványosabb csillagászati objektumok. Azonban nem túl hosszú életűek, ugyanis ha a fehér törpe felszíni hőmérséklete $30\ 000\ \mathrm{K}$ alá csökken, akkor a sugárzásában már annyira gyenge lesz az UV komponens, hogy a jelenség megszűnik, a gyönyörű színes köd eltűnik a szemünk/távcsövünk elől.
A Csiga-köd:
A Macskaszem-köd:
